A múlt

Cseh Béla emlékezése

Ha a csapat történetét akarja feldolgozni a jelenkor, közel fél évszázadra kell visszatekintenie. Az indulás tehát régen volt. Természetesnek gondolhatjuk, hogy ezt valaki valódi történetíróként, az eseményeket kívülről figyelve dolgozza fel, de ezt én nem tudom vállalni. A megoldás roppant egyszerű: akit ez zavar, félreteszi az anyagot.

A személyes jelenlét indoklásaként talán az is elfogadható, hogy szinte semmi írásos emlék nem maradt, csak a megélt múlt nyomaira lehet támaszkodni az emlékezetben. Az pedig kopik.

1965. decembere lehetett, amikor egy a háziak által összeállított és meghívott társaság jött össze Kapitány Ottó igazgató úréknál névnapi köszöntésre. Én akkor szeptemberben kaptam tanári kinevezést az iskolába, Plázár Lajos doktor úr pedig talán egy éve lehetett ekkor a falu orvosa. Itt találkoztunk először. Hamar kiderült, hogy több olyan dolog is van, amely bennünket egyaránt érdekel, s ezek között ott volt a sport is. (Kevesen tudják: Lajos aktívan sportolt korában, a 100 m-t közel 11 mp alatt teljesítette.)

Találkozásainkat ettől kezdve nem betegség meghatározta szükség szabályozta, hanem egyre gyakoribb, később barátságig jutó programok sora. 1965 tavaszán felmerült: nem csak beszélni kellene a sportról, hanem valamit tenni is.

Kiderült, hogy mindkettőnknek van fejelős múltja a gyerekkorból, innentől indultunk el a mai csapat irányába.

Az iskolának ekkor csak szükségtornaterme volt (két tantermet nyitottak egybe, magassága mint minden osztályteremé, ablakai szintén, fénycsöves világítás adta a fényt). Engedélyt kértünk és kaptunk, hogy itt próbáljuk ki magunkat fejelésben. A magasugráshoz használt mércékből lettek a kapuk, a labdák műanyagból voltak, 20-22 cm átmérőjűek. Hamar kialakult a vélemény: jó lenne, ha legalább 4-en lennénk. A gyarapodás meg is indult. Viszonylag hamar lett társ Szarka Miklós, Maruzsa Vencel és Éhen Zoltán. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy a fejelés nem az igazi program, változtatni kellene. Ami kínálta magát, az a foci volt. Mindőnkben ott volt viszont a félsz „szétrúgjuk” a termet. Visszafogott intenzitású meccsekkel indultunk, amelyeket aztán egyre gyorsabb és bátrabb meccsek követtek. A terem meghatározta azt, amit elfogadhatott, mi pedig ezt tiszteletben tartottuk. Az események szokás rangúakká váltak; közülük több évekig – néhány évtizedekig – megmaradt.

Például:

• A játéknap kedd lett. Akkoriban ugyan a szabadidős programok zömmel hétfőn voltak (akkor nem volt adás a TV-ben), de az számomra foglalt volt; a népdalkör akkor próbált. A kedd „szentté” vált a későbbiekben; még a hivatali elfoglaltságokat is igyekeztünk úgy szervezni, hogy jelen lehessünk a játékban. (Természetesen ezt nem lehetett állandóan megoldani, ezért mindig más-más összeállításban játszottak a csapatok.)
• A kis teremben kialakult az „ideális” csapatszám. A 2 fő kevés volt, a 4 vagy több pedig sok. A 3 volt az igazi. A kerethez tartozók száma folyamatosan nőtt. Csatlakozott Sümegi József, Mátyus Gábor, Benedek János, Soós Árpád, hosszabb-rövidebb ideig mások is. Érkezéskor mindenki hozta önmagát. Két dolog volt fontos. Az egyik a kevésbé meghatározó: hogyan bánt a labdával. A másik: mit ért emberként. Erről – természetesen – soha egyetlen szó sem esett, de az alaphoz tartozók és az új csatlakozók az idő múlásával azonos hullámhosszra kerültek. Ezért volt jó együtt lenni. (Ehhez egy kitérő. Bajáról érkezett a vendég. Már az öltőzőben lehetett érezni: legfeljebb a fociban ér többet a jelenlévőknél. Meccs közben egy hatalmas lövéssel sikerült eltalálnia a kályhacsövet, amely a földre zuhant. Hangosan, jót nevetett – egyedül – az eseten, s játszott tovább. Mi a végszó után szereztünk seprőt, lapátot, használtuk őket, a csövet is visszatettük a helyére. Ez a vendég nem lett a csapat állandó tagja.
• A játékhoz kapu is kellett. Két lehetőség közül lehetett választanunk. Vagy a svédszekrény felső eleme, vagy egy oldalára fektetett zsámoly kínálta magát erre a célra. Az utóbbi mellett maradtunk. A zsámoly kerete nehezítette a góllövést, mert a guruló labda abban megakadt. A szabályokat a körülményekhez igazodva kellett kitalálni és elfogadtatni. Bíró soha nem volt. Részint ennek is lehetett következménye, hogy az „ősi”, tiszta játékra törekedtünk, kerültük egymás „bántását”. Ha valami mégis történt, az elkövető maga jelezte bűnösségét. Komoly szabályszegést a kezezés jelentett. Hamarosan kiderült, hogy eldönthetetlen, mikor volt szándékos, mikor vétlen a kézzel érintés. Hogy vitamentes legyen az ilyen helyzet, szigorú szabály született: ha kézhez ér a labda, az szabálytalan. Érdekes taktikai eleme lett a játéknak, hogy támadás közben szándékosan a védő kezére rúgtuk a labdát, így következhetett a (szintén helyi szabály) félpályáról rúgott büntető.
• A játék elemévé vált a nem bántó szándékú kötözködés is. Gólt nemcsak rúgni kellett, hanem a létét el is kellett fogadtatni, hiszen a gólt kapónak mindig (de legalább gyakran) volt olyan speciális látószöge, amelyből a kapott gól megkérdőjelezhető volt. Hasonló volt a helyzet a kezeléssel is. A kisméretű öltözőben a játék befejezése után megindult az emlékezet ellenőrzése: ki hány győzelemre emlékezett, semmilyen játéknak lett az eredmény a következménye. A kötözködések során elért győzelmek alkalmanként felértek a játékban elért diadallal.
• Az összetartozás jelévé vált, hogy egymást köszöntöttük névnapján a napi küzdelem végeztével egy koccintással. Őszinték voltak a jókívánságok. A „harctér” kiszélesítését jelentette, hogy mivel mi a terem közvetlen közelében laktunk – a szükséges kellékeket mi szállítottuk, ill. tároltuk. Nekem a küzdelem meghosszabbítását jelentette, hogy elérjem, feleségem örüljön annak, ha az átszállított készlet megfogyatkozva ért vissza. Kellemetlenebb volt, amikor egy nem örökös tagunk egy sporteseményt a játék ideje alatt meg kívánt nézni. Nem megkérdezte, hogy ezt nálunk megteheti-e, hanem bejelentette: jön. Szokatlan volt az eljárás, s kellemetlen is, hiszen a gyerekek még kicsik voltak, s az este különleges része volt a napnak.
• Azok, akik állandó részesei voltak a játéknak, természetesen mind különbözőek voltak emberként. Mások voltak a játékban is. Mindenkiről nehéz lenne jellegzeteset írni, de pl. különösen a védekezésben volt jó Szarka Miki, Éhen Zoli, Mátyus Gábor, igazán a támadásban tudta megmutatni magát a nagyon jól cselező, „pengés” Soós Árpi, s elől, általában a jobb oldalon találta fel magát Plázár Lajos, s onnan rúgott ma is felidézhető gólokat. A mi tudatunkba, szóhasználatunkba bekerült a „Plázár-szög”. Általában a pálya közepén – inkább: mindenütt – volt jelen Sümegi Jóska, s jól osztogatott, hasonlóan játszott Maruzsa Vencel. Mátyus Gábornak volt olyan jellegzetes stílusa, hogy az ellenfél előre tolt, kellemetlenül ficánkoló tagját szigorú, személyes ellenőrzés alá vonta. Annyira, hogy úgy látszottak, minta egy játékos lett volna ott. A legnagyobb gólom is ilyen helyzetben született, s tulajdonképpen nem is én rúgtam. Szarka Mikitől érkezett hátul középről egy átadás. Sikerült jó ütemben, átvételt mímelve oldalra lépnem, Gábort is magammal víve. A labda a kapuba jutott.
• A játék nem mentett fel bennünket szokásos feladataink ellátása alól. Azokat a betegeket, akiket Lajos felesége, Andrea nem tudott „ellátni”, elhozta a teremhez. Ilyenkor a rendelés idejére a játék megszakadt. De vitték el beteg jószághoz Vencelt is.
• A csapat létezéséről sokan tudtak. Tudtak pl. Baján a traumatológián, ahol viszonylag rövid időn belül megjelent izomsérüléssel Szarka Miki, Mátyus Gábor, szalagproblémával én is, de leginkább Lajos sérülésére emlékezik mindenki. Ő futás közben megbotlott, vállal a svédszekrény sarkára esett. Ennek következtében a válla kiugrott a helyéről. Csúnya látvány volt. Valamelyik állatorvos vitte be Bajára a kórházba. Ott a vizsgálat elvégzése érdekében kérték, feküdjön fel az asztalra. Ez nehéz dolog volt, a teljesítés közben a sérült a rossz vállára esett, s a váll visszaugrott a helyére. Lajos szólt: köszönöm, rendben vagyok.
• A kisterem sokáig az örök megoldásnak tűnt. Változást az jelentett, amikor Mátyus Gábor bejelentette: megpróbálhatjuk, hogy esik a játék a Hosszúhegyi ÁG üdülőjében lévő salakos, dróttal teljesen körbekerített pályán. A szemle és az első érsekcsanádi játék után megszületett a döntés: ez lesz az új pálya. A terület nagyobb volt, mint a benti terem, főleg szélesebb, remek volt a levegő, le kellett mondanunk a benti szűk öltöző illatáról, amely igazolta az elvégzett munka mennyiségét, a pálya teteje pedig az égbolt volt. A benti névnapi köszöntések gazdagabbak lettek, ugyanis Miska bácsi, a terület gondnoka hozott anyagból jó pörköltet tudott főzni. Egy-egy hajtós játéknap végén kellemes volt asztalhoz ülni.
• A terület igen nagy volt, sok mindennel ellátott, ezért gyakran jelentek meg ott nagyobb létszámú csoportok dolgozni vagy pihenni. Igazolásul mondom, hogy új munkahelyemről (bajai gyakorlóiskola) a tavaszi nevelőtestületi értekezletet ott tartottuk. Megtárgyaltuk fontos dolgainkat, azután kellemesen töltöttük az időt.
• A következő játéknap végén egymás mellé kerültünk Miska bácsival. Hozzám fordult, s mondta: „én úgy irigylem magát!” hirtelen átfutott rajtam: „Végre valaki látja és kimondja a belém szorult robbanékonyságot, a cseleket, jó lövések utáni gólokat”, - bátorítóan fordultam felé, ő pedig folytatta: „Mennyi gyönyörű nő!” Tulajdonképpen igaza volt. De nem erre számítottam.
• Ritkán fordult elő, de megtörtént, hogy megszokott környezetünkből kimerészkedtünk igazi kispályás (kézilabdás méretű) pályára idegen csapattal játszani. Voltunk Katymáron, Baján a szigeten a Mezőgazdasági Kombinát üdülőjében (az ellenfelekre nem emlékszem), de minden ilyen meccset elvesztettünk. Baján annak ellenére is, hogy nálunk a kapuban Szente Pityu állt, aki megyei bajnokságban játszott a sükösdi csapatban. El kellett fogadnunk: nem mindegy, hogy egy meccsre honnan érkezik az ember.
• Lényeges változást jelentett, amikor Sükösdön elkészült az igazi tornacsarnok. Megkaptuk az engedélyt, hogy használhassuk. Nagyon nagy élmény volt ott játszani. Bekerültek azok a kapuk, amelyeket Érsekcsanádon használtunk. Itt már volt lehetőség kombinatív játékra is, s a 4-4 fős csapat kihasználhatta tagjainak minden jó lehetőségét. A megváltozott körülményeknek híre ment, s új játékosok jelentek meg. Lassan megindult a váltás folyamata.

Cseh Béla
2013. november 8.